2Tim 1,3–12

Timóteus, amikor Pál ír neki, az efezusi gyülekezet pásztora. Pál korábban ezt írta Efezusról: „nagy és sokat ígérő kapu nyílt ott előttem, de az ellenfél is sok” (1Kor 16,9). Ez a kapu valóban megnyílt: Efezusban nagy, erős gyülekezet jött létre, benne olyan hívőkkel, akik vitték a jó hírt más városokba is, és ott is alakultak gyülekezetek.

„Ahol Isten munkálkodik, ott az ördög is munkálkodik.” Ahol terjed az evangélium, sokan megtérnek, ott a Sátán ezt igyekszik tönkretenni: visszatéríteni a hívőket a régi életmódjukba, gondolkodásukba, régi céljaikhoz; akik másokat Krisztushoz vezetnek, azokat megfélemlíteni. De Isten a hívőket, a szolgálókat rábízta egymásra: feladatunk egymás bátorítása.

Timóteus Pál apostol tanítványa: olyan, akit sokat kell bátorítani, erősíteni. Ez benne lehetett a személyiségében, természetében, de ő is megkapta Istentől az „isteni természetet”, nincs kiszolgáltatva a réginek.

Pál bátorítja Timóteust. Nem türelmetlenül, hanem úgy, hogy hálát ad Istennek azokért az ajándékokért, amiket Timóteusnak adott, és azért a munkáért, amit már elvégzett benne.

Még Timóteus könnyhullatásáért is hálát ad, mert tudja, hogy ez is a hitéből fakad. Mikor sír a hívő? Amikor látja, hogy némelyeknek hiába tesz bizonyságot, mert nem fogadják el, és ezért elvesznek. Fáj ez neki, mert szereti őket. – Vagy amikor látja a saját gyengeségeit, bűneit, mulasztásait, amiért nem tudott valakit az Úrhoz vezetni.

A hívőt az tudja megerősíteni hitében, Krisztus-követésében, szolgálatában, amit Isten adott. Erre emlékezteti Pál Timóteust. Mik ezek?

1. A saját családjában megtapasztalt „képmutatás nélküli hit”, amit Timóteus már a megtérése előtt is láthatott. Mit láthatnak rajtam? Azt kell(ene) látniuk, hogy valóban bízom Istenben, pl. nem aggódom olyan dolgok miatt, amikért a világ aggódni szokott („mi lesz velem, ha ez és ez történik”). Azt kell(ene) látniuk, hogy nem vagyok fontos magamnak, de ezt nem én erőltetem, hanem „természetes”. Azt, hogy szeretem Istent és az embereket.

2. „Benned is megvan.” Az Úr Timóteust is megszólította, erre neki is emlékeznie kell. Hívő édesanyja nagy segítség volt számára, de nem „örökölte a hitet”, hanem személyesen kapta meg – így az is megkaphatja, akinek nincsenek hívő szülei.

3. A kegyelmi ajándék, amit Pálon keresztül kapott. Pál segítette hitre, és őrajta keresztül kapott szolgálatot is, Pál „kezének rá tétele által”.

4. Amit közvetlenül Istentől kapott: „az erő, szeretet és józanság Lelke”. Ez Istentől van, ennek kell győznie a „félelem lelke” felett. Ezt adta Isten nekünk is. – A saját, emberi félelmet Pál is ismeri (1Kor 2,3), ezért itt már tapasztalatot mond: a félelmet Isten Lelke győzi le, aki bennem van.

5. Istentől kapták egymást is, a közös szolgálatot és a közös szenvedést is: „együtt szenvedj az evangéliumért”.

„Együtt szenvedj velem… Isten hatalma szerint”: maga az evangélium „Istennek ereje minden hívő üdvösségére”. Aki „Isten hatalma szerint” szenved az evangéliumért, az bízik abban, hogy Isten akkor is éppen munkálkodik (az evangélium által, amit ő hirdetett), amikor ő szenved. Isten ad erőt, hogy eltűrjem, és hogy vállaljam akkor is, amikor el tudnám ugyan kerülni, de akkor nem érne célba az üzenet, hiányos lenne a bizonyságtétel.

Isten a hatalmával „tartott meg és hívott el, saját végzése és kegyelme szerint”. – „Isten hatalma őriz hit által az üdvösségre” (1Pt 1,5). Ami velem történik, az „Isten hatalma szerint” történik.

Isten arra hívott el, hogy legyünk Krisztusban, mert „ott” van a kegyelem. Arra hívott el, hogy Őt hirdessük: azt, hogy Ő a feltámadásával számunkra is „világosságra hozta az életet és a halhatatlanságot”. Figyeljünk arra, hogy kik közé, milyen szolgálatra küld el (mint ahogy Pált a pogányok tanítójává tette; erre magától nem lett volna hajlandó).

„Tudom, kinek hittem” – mondja Pál. Mindenre, amit végez, Krisztustól kapott megbízatást. Komolyan veszem-e az Ő megbízását, vagy olyan „szolgálatokat” végzek, amik nekem tetszenek? Ha abban, amit végzek, nincsenek szenvedések, támadások, az valószínűleg nem tőle kapott megbízatás.

„Tudom, kinek hittem”: tudom, hogy kicsoda Jézus Krisztus: aki szenvedett értem az Atya akarata, hatalma szerint; aki Isten Fia; aki nekem Uram, aki a missziói parancsot is adta…

Bármit elveszíthetek itt a földön, az életemet is, de van „nála letett kincsem”. „Az én Őrá bízottamat”, az enyém, de Őrá bíztam. Ezt őrzi meg Krisztus „arra a napra”, amikor visszajön. Akkor megkapom a mennyei kincset, amit gyűjtöttem. Akkor lesz jutalma a szolgálatomnak: az, hogy látni fogom mindazt, amit Isten elvégezhetett azzal, hogy én Őt szolgáltam, azzal, hogy szenvedtem az evangéliumért, hogy küzdöttem (akár könnyek között, mint Timóteus) mások szabadulásáért – és dicsérhetem Őt azért, amit Ő elvégzett.

Ha a saját erőmből próbálok szolgálni, ha csak addig teszek valamit, amíg nem kell szenvedni, az által nem munkálkodik Isten, és nem kapok érte jutalmat. De tőle kaptuk az „erő, szeretet és józanság Lelkét”, aki megtanít úgy szolgálni – olyan lélekkel, olyan indulattal – ahogyan Krisztus is tette. Ez az Ő célja velünk; ha ebben követjük, akkor fogja mondani nekünk: „jól van, jó és hű szolgám…”.

2Tim 3,14–15

De te maradj meg abban, amit tanultál, és amiről megbizonyosodtál, tudván, kiktől tanultad, mivel gyermekségedtől ismered a szent írásokat, amelyek bölccsé tehetnek téged az üdvösségre a Krisztus Jézusba vetett hit által.